2016. június 20., hétfő

Mese az idő rabságáról


Valamikor réges rég, ég és föld között.
Tekintélyes úr élt, falvak, erdők fölött.
A furcsa palotáján áttetsző tető,
s tükör falaiban a leláncolt idő.
Csillogtak a percek, mint a kristályszemek,
gondosan bezárva, hogy meg ne szökjenek.
Őrizte kincseit a mogorva fösvény,
számolgatta folyton gőgösen és büszkén.
Úgy telt a pillanat, ahogy ő akarta,
hogy másnak nem jut, egy cseppet sem zavarta.
A napot az égen ő maga keltette.
Amikor ráunt, a holdat kényeztette.
Ha úgy akarta tél volt, ha akarta nyár,
az őszt és a tavaszt nem jegyezte naptár.
Parancsszóra, össze-vissza járt az óra,
tik-tik,tak-tak,toporgott a mutatója.
Egy szép nyári este a szél kopogtatott.
- Megpihennék nálad, nagyon fáradt vagyok.
- Nincs itt helyed vándor, keress máshol ágyat!
Nem nyílik az én ajtóm senki fiának.
- Még hogy ő, senki fia!- Duzzogott a szél.
- Megtudod, ki vagyok, ha így kinevettél .
Nőtt a haragja. Tombolt, tépte a házat,
szakadtak a zárak, s vele a varázslat.
Hullottak a percek az egész világra,
emberre, tengerbe, földre és virágra.
A madarak fészkébe, csigaházába,
folyók medrébe, torony és napórákra.
Ütemes kattogás: tik-tak, tik-tak, tik-tak.
Mozdultak lábak , a szitakötő szárnyak.
Mindent beborított a sürgető idő,
jutott mindenhová jelen és a jövő.
Sorban álltak az évszakok egymás után,
már ketyegett az óra érthetőn, tisztán.
Megőszült a nagy úr a romos szobákban,
csak a fáradt tegnap maradt a markában.
Hiába kesergett, deres a szakálla,
csak a múltat őrzi a ládafiába.
Hová lett a vagyona bűvös varázsa?
A kövekbe, fákba, évgyűrűkbe zárva.

2016. június 15., szerda

Rém kalandom


A fészerünkben egy régi szekrény,
benne halk nesz... valami mocorog...
Egér lenne? Talán, ha megnézném...
szörnyűséges rémekre gondolok.
Tudod azokra a mindenféle
démonokra a horror filmekben.
Mi lesz, ha ez tényleg olyasféle...
akkor most ez itt a búcsúpercem...?
Mégis nyúlok a fogantyú felé,
jajj, ha látnád, hogy remeg a kezem...
Félősebb énem húzna kifelé,
de a lábam mozdulni képtelen.
Újra hallom... A levegő megáll,
s a szívem kalapál... túl hangosan.
Érzem az erőm az inamba száll,
majd a bátorságommal kirohan...
....én maradok. Torkomban a gyomrom,
most nevetnék magamon, ha tudnék...
Na most... ezt csak úgy magamnak mondom,
de inkább a merszem után futnék...
Ejnye! Kell nekem bizonyítani?
Kell! Majdcsak elbírok egy egérrel.
Nagy levegő! Megragadom: így ni!
Szinte feltépem hősiességgel.
- Csak-csak, csak-csak, csak-csak, csak-csak - hallom.
Riadtan piheg a "szörnyű" rémem...
Kicsi rozsdafarkú fészkét látom...
- Éppen költök, ne zavarjon... kérem...
Ilona Zagyi Gáborné