Mese az idő rabságáról

Valamikor réges rég, ég és föld között.
Tekintélyes úr élt, falvak, erdők fölött.
A furcsa palotáján áttetsző tető,
s tükör falaiban a leláncolt idő.

Csillogtak a percek, mint a kristályszemek,
gondosan bezárva, hogy meg ne szökjenek.
Őrizte kincseit a mogorva fösvény,
számolgatta folyton gőgösen és büszkén.

Úgy telt a pillanat, ahogy ő akarta,
hogy másnak nem jut, egy cseppet sem zavarta.
A napot az égen ő maga keltette.
Amikor ráunt, a holdat kényeztette.

Ha úgy akarta tél volt, ha akarta nyár,
az őszt és a tavaszt nem jegyezte naptár.
Parancsszóra, össze-vissza járt az óra,
tik-tik,tak-tak,toporgott a mutatója.

Egy szép nyári este a szél kopogtatott.
- Megpihennék nálad, nagyon fáradt vagyok.
- Nincs itt helyed vándor, keress máshol ágyat!
Nem nyílik az én ajtóm senki fiának.

- Még hogy ő, senki fia!- Duzzogott a szél.
- Megtudod, ki vagyok, ha így kinevettél .
Nőtt a haragja. Tombolt, tépte a házat,
szakadtak a zárak, s vele a varázslat.

Hullottak a percek az egész világra,
emberre, tengerbe, földre és virágra.
A madarak fészkébe, csigaházába,
folyók medrébe, torony és napórákra.

Ütemes kattogás: tik-tak, tik-tak, tik-tak.
Mozdultak lábak , a szitakötő szárnyak.
Mindent beborított a sürgető idő,
jutott mindenhová jelen és a jövő.

Sorban álltak az évszakok egymás után,
már ketyegett az óra érthetőn, tisztán.
Megőszült a nagy úr a romos szobákban,
csak a fáradt tegnap maradt a markában.

Hiába kesergett, deres a szakálla,
csak a múltat őrzi a ládafiába.
Hová lett a vagyona bűvös varázsa?
A kövekbe, fákba, évgyűrűkbe zárva.